János bácsi 

Dauner János

János bácsi 1915 február 16-án született Etyeken. Édesapja, Dauner János kántortanító, édesanyja, Emberger Mária tanítónő volt. Öten voltak testvérek, de csak hárman érték meg a felnőttkort: húga, Mária tanítónő, öccse, György orvos lett.

Öt évesen már tudott olvasni, így az iskolát egy évvel korábban kezdhette Etyeken.

Édesapja id. Dauner János, 1922-ben Mányon kapott igazgató-kántortanítói állást, amely azt is jelentette, hogy a család a településre költözött. János bácsi is a mányi elemi iskolában folytatta tanulmányait édesapja szigorú kezei alatt.

Az ötödik osztály elvégzése után Nyergesújfalura kerülhetett volna a Szaléziak gimnáziumába, ám ehhez túl fiatal volt. Annak érdekében, hogy ne veszítsen évet, szülei beíratták a kispesti Deák Ferenc Reálgimnáziumba. A nagy távolság miatt lehetetlen lett volna a lakóhely és az iskola közötti ingázás, ezért János bácsi egy családnál lakott kosztos diákként. Erre az időszakra mindig is jó szívvel emlékezett, ugyanis a vendéglátó családban három fiúgyermek volt. Ebben az időben sok huncutságot tanult, és ahogy később viccesen visszaemlékezett, "sok mindent megtanultam az Életből, amit nem kellett volna". Az otthon távolsága romló tanulmányi eredményekhez vezetett, ezért egy kispesti évet követően szülei – a korábbi terveiknek megfelelően - átiratták Nyergesújfalura a Szalézi Intézetbe. Az itt töltött évek során igen közel került a szalézi lelkiséghez, amely azt eredményezte, hogy mindösszesen 15 évesen belépett a Szalézi rendbe.

1931-ben tette le első fogadalmát Péliföldszentkereszten.

1936-ban tett örökfogadalmat, majd 1942 júniusában szentelte pappá Esztergomban Serédi Jusztinián bíboros atya.

Elöljárói utasításra a Pázmány Péter Tudományegyetemre került, ahol biológia és földrajz szakot végzett, valamint a családi hagyományt követve egyházi karnagyi képzésben is részesült.

Ezen időszakban kezdte el egyházi szolgálatát: 1945-1950-ig Lőrinc Szemeretelepen szolgált, ahol kisegítő lelkészkét, kántorként működött. Itt alapította meg első kórusát, akiknek már saját műveket, színdarabokat is írt, például a Gyöngyös topánka című darabot.

Egyetemi tanulmányait követően korábbi iskolájában a kispesti Deák Ferenc Reálgimnáziumba helyezkedett el tanárként.

Sajnálatos módon szalézi iskolai tanítóként nem tudott kiteljesedni, mindössze egy évet tudott az oktatásban szolgálni. 1950 augusztusában, miután a kommunista államhatalom a rendek működését megszüntette, ott kellett hagynia munkahelyét, és a szó szoros értelmében bujkálnia kellett, mert akiket elkaptak a rendházakban, azokat internáló táborokba szállították. Ebben az időben lakott a Nemesánszky családnál, akiknél 11 évet töltött el.

A rendek feloszlatása után egyik aktív elöljárója volt a földalatti Szalézi rendnek, novícius mester és tartományfőnök helyettes volt.

Természetesen ezen vészterhes időszakban sem akart eltávolodni az egyháztól, így került 1950-ben Kispestre, ahol a Wekerletelepi Munkás Szent József templomban kapott kántori beosztást. Ez élete egyik legjelentősebb állomása volt. Egészen 1975-ig, azaz 25 évet szolgált, miközben megalakította második kórusát, a Harmonia Sacra nevű, több mint száz fős gyermek énekkarát.

1975-ös nyugdíjazása után dr. Khirer Vilmos atya elhívta az Egyetemi Templomba, ahol 7 gyerekkel alakította meg az Egyetemi Templom Ifjúsági Ének- és Zenekarát, amely alig egy-két év alatt 100-120 tagból álló együttessé fejlődött. Az évek alatt számos szereplésre, turnéra, kirándulásra vitte el az egyre bővülő csapatot, mely mellett fáradhatatlanul írt és hangszerelt újabb darabokat.

János bácsi tudatosan készült arra, hogy a Kórus vezetését átadja, ezért a hosszú évek során számtalan tanítványát vonta be a zenei vezetésbe, vagy a közösség szervezési feladataiba. Egészségi állapota 1997-ben már nem tette a továbbiakban lehetővé, hogy vezesse az ének-zenekart, ezért visszavonult a szolgálattól, átadva a feladatokat az utódainak.

Az elkövetkező években már csak távolról tudta követni az ének-zenekart, egészségi állapota fokozatosan romlott.

A Jóisten ezen időszakban sem hagyta magára. Hosszabb-rövidebb időre számos segítőt küldött mellé, akik támogatni tudták ezekben a nehézségekkel teli években. Különösen sokat jelentett János bácsi számára, hogy a Bobály család - vállalva az ápolás, gondozás nehézségeit – a kórházból kihozva, otthonába befogadta őt egy rövid időre.

Miután újból kórházba került, barátai, kórusainak tagjai is gyakran látogatták, mely alkalmak megrendítő élményeket jelentettek sokak számára, látva egy testileg szenvedő, de a végsőkig a szeretetet sugárzó, életvidám embert, aki tudatosan felkészült a Mennyi Atyával való találkozásra. János bácsi 2002. január 28-án tért haza Megváltójához.