Bátorság kellett hozzá…

Az 1975-ös esztendő elején jártunk. Gulyáskommunizmus, emelkedő életszínvonal a felszínen, azonban a felszín alatt egy évtizedek óta folyamatos megfigyelés és ellenőrzés alatt álló, megfélemlített társadalom.
Az 1950-es évek erőszakos vallásüldözése még ott élt mindenkinek az emlékeiben, ráadásul az állam továbbra is szoros befolyása alatt tartotta az egyházat, egyedül a módszerek változtak.
A száműzetésben élő Mindszenty bíboros szavai szerint, aki tudatában volt annak, hogy az állami szervek mélyen beépültek az egyházi hierarchiába is, "az egyház helyzete rosszabb volt, mint bármely más szovjet csatlós országban".
Az egyszerű hívek körében is tudvalevő volt, hogy a templomok, vallási közösségek szoros megfigyelés alatt állnak, a szentmiséken gyakran lehetett észrevenni "ballonkabátos bácsikat", akik a szertartáson inkább csak passzív módon voltak jelen, azonban annál inkább figyeltek mindenre, ami nem illeszkedett a pártállam ideológiájába.
Az egyházhoz tartozásnak, az egyház életébe való bekapcsolódásnak mindig is fontos kezdeti lépése volt, hogy a gyermekek már egészen kicsiny koruktól kötődni tudjanak egy helyi vallási közösséghez, azon keresztül egy templomhoz, lelkiatyához.
A kommunista rendszer is felismerte ezt a folyamatot, ezért már a diktatúra kiépülésének első éveitől kezdve fontos célkitűzés volt számukra a katolikus fiatalok közösségeinek szétzilálása, a lelkes, ifjúságpasztorációval foglalkozó papok parkolópályára állítása.
Ezt szolgálta a szerzetesrendek, így a tanító rendek, köztük a szalézi rend betiltása is 1950-ben. Valódi bátorság kellett ahhoz, hogy egy illegálisan, titokban működő rend tartományfőnök-helyettese fiatalokkal kezdjen el foglalkozni ebben az időben.
Mindezen körülmények azt eredményezték, hogy a szülők nem szívesen vitték templomi közösségbe gyermekeiket, és ha mégis rászánták magukat, akkor is csak titokban tették, ugyanis nem volt ildomos mások előtt felvállalni és hirdetni mindezt.
Végső soron ez is volt a szocialista vezetés kifejezett célja; rájöttek ugyanis, hogy a korábbi erőszakos módszerek helyett hatékonyabban tudják elfojtani a vallásosságot azáltal, ha az ifjúsági életet megszüntetik, és saját ifjúsági szervezeteik (KISZ, úttörőmozgalom) felé terelik a fiatalságot.
A Központi Szemináriumnak mindig is kiemelkedő szerepe volt a magyar papképzésben, elöljárókként a legkiválóbb papokat helyezték ide, és a kispapok számára is kiváltság volt itt tanulni. Miután az intézmény nagy jelentőséggel bírt a magyar katolikus egyház jövőjének alakulása szempontjából, kiemelt figyelmet kapott az államtól is.
Részletesebb történeti kutatások nem állnak rendelkezésre a politikai megfigyelés múltjával és hátterével kapcsolatban, de a rendszerváltást követően nem egy poloska (lehallgató készülék) került elő, így az nagy bizonyossággal megállapítható, hogy a besúgóhálózat kiterjesztette csápjait az szemináriumra, vélhetően a kispapok, illetve a személyzet körében is voltak beépített ügynökök, akik rendszeresen jelentettek. Aki tehát az intézményben tartózkodott, számíthatott rá, hogy megfigyelés alá kerül, így kockázatot jelentett minden olyan cselekmény, megnyilvánulás, amely a rendszer normáitól jelentősen eltért.

Végiggondolva a fentieket: a Jóisten humora is kellett ahhoz, hogy éppen egy ilyen, szoros megfigyelés alatt álló helyre kerüljön Vilmos atya és János bácsi személyében két ennyire lelkes, fiatalokat megszólítani tudó atya, akik semmibe merték venni a kor félelmeit, és olyan értéket tudtak teremteni, amely jóval túlélte a szocializmust is.